Férfi felsővezetők – Figyelem, kapcsolatpróba következik!

A férfi felsővezetőknek vajon tényleg könnyebb? Miként alakult a meredeken magasra ívelő karriert befutó férfiak karrierje és magánélete?

E heti zene, még mindig tinédzser lányaim vonaláról: Meghan Trainor - Dear Future Husband

10 éve azt írtuk a férfi vezetők karrierjéről, hogy rögös – azaz munkás, áldozatokkal járó -, de legalább kitaposott úton haladnak. A férfi szerephez kapcsolódó tradicionális társadalmi elvárás ugyanis a kenyérkereset és hatalmi/státusz pozíció betöltése. Nem csoda tehát, hogy a sikeres vezetői karrier jellemzően sikeres „férfi szerep” betöltéssel is párosult, azaz a női vezetőkkel szemben a férfiaknak nem jelentett gondot párkapcsolat kialakítása és a családalapítás. Talán ezért sem jelent meg náluk a női vezetőknél olyannyira jellemző bizonytalanság: akarok-e én vezető lenni, jó-e az nekem és a családomnak? A férfiak esetében a karriersiker magától értetődő cél volt, annak ára pedig szükségszerű és elfogadható. Nézzük meg most a hosszabb távú hatásokat, miről számoltak be 10 év elteltével, az életközépi interjúk során!

Karrieríven és alatta

A férfi interjúalanyok közül jóval többen – majd harmaduk, szemben a női 13%-kal – maradtak a Bíborban születettek csoportjában. A férfiak tehát jóval nagyobb eséllyel kerülték el az elmúlt 10 évben is a karrier, magánéleti és egészségügyi buktatókat, és maradtak sikeres karrieríven. A töretlen siker esélye azonban csak a nőkhöz mérten képest volt nagyobb, mint látható a mintán belüli férfi vezetők többségénél is bekövetkezett valamilyen törés az elmúlt 10 évben.

Az emelkedő karrierív megtörésének több oka is lehetett, melyekről korábbi posztokban már részletesen írtam, például itt és itt. A férfiakra jellemző sajátosságokra koncentrálva a következőket lehet hozzáadni.

A magam urává válni, valami sajátot csinálni vágy különösen erős a férfiak esetében. (Ennek mélyebb elemzése önmagában megérne egy kutatást, én egzisztenciális és pszichológiai – dominancia, státusz – motívumokat is sejtek a háttérben.) A mintánkban is kiugróan magas a nagyvállalatok felsővezetői székét saját vállalkozásra cserélő férfiak aránya. Sajnos, mint azt láthattuk, az esetek többségében ez a kísérlet nem bizonyult sikeresnek, akár a gazdasági válság hatásai, akár egyedi, a vállalkozáshoz kapcsolódó problémák miatt.

A karrierplatóra kerülés mintának is meg van a férfiakra jellemző változata. Különösen a válásaik után újra házasodó, a több „alomból” akár 4-5 gyereket nevelő férfiakra igaz az, hogy nem szívesen vállalnak be kockázatos karrierlépéseket, szervezet és iparágváltásokat. Inkább megmaradnak, akár több évtizeden keresztül is ugyanabban a pozícióban.

Fontos, hogy a karrier plató jelenség nem csak külsőleg, a létramászás lassulásában értelmezhető, hanem belsőleg is, egyfajta elfáradásként, a munka iránt érzett motiváció, szenvedély elvesztéseként is. Ez a veszély a férfiakat különösen fenyegeti, hiszen az ő esetükben nincsen eleve beépített, természetes karrierpihenő, mint  a nők esetében például a gyerekszülés. Tényleg elvárható valakitől, hogy évtizedeken keresztül nap mint nap – na jó, évente kb. 2 hét pihenővel – ugyanolyan tűzzel égve foglalkozzon nagyjából hasonló szakmai problémákkal, nagyjából hasonló fizikai közegben és nagyjából hasonlóan gondolkodó emberekkel?

Mi adhat ebből a mókuskerékből felfrissülést, megújulást a férfiak számára?

10 éve legtöbben egyébként az apává válásról beszéltek ilyen élményként, ami leginkább kibillentette őket megszokott gondolkodási és viselkedési mintáikból. Persze a helyzet paradox, mivel a gyerekek születése csak még hangsúlyosabbá tette a családfenntartó szerepüket, hiszen még nagyobb jövedelem kitermelése vált szükségessé, miközben a feleség jellemzően – akár végleg is – kiesett a keresők közül, így a férfi vállára kerül a teljes egzisztenciális teher.

Talán nem véletlenül kereste több férfi interjúalany is a sabbatical lehetőségét, amelyre leginkább a munkahely váltások közötti időszak tudta megadni a lehetőséget. A válság előtt előfordult az is, hogy valaki kifejezetten sabbatical szándékkal lépett ki a munkahelyéről, hogy pihenés, utazás után majd máshová tér vissza. A válság utáni sokkal bizonytalanabb időszakban erre már nem találunk példát, családfőként kevesen vállalhatnak ilyen kockázatot. Mindeközben a munkahelyi teljesítménykényszer, illetve a folyamatos változások okozta bizonytalanság csak nőtt, ami rövid távon akár motivációs erővel is bírhat, azonban hosszabb távon azt gondolom, hogy számtalan 20-25 éve folyamatosan dolgozó férfinál inkább fásultságot és szorongást eredményezett. Isten hozott a VUCA világban! Nem véletlen a stressz- és energiamenedzsment, valamint kiégés kezelő programok népszerűvé válása. Érdemes lenne talán a női support csoport mintájára, hasonló férfi kiégés megelőző csoportokat is szervezni?

Végül természetesen a férfiakat is elérhette egy-egy váratlan karrierkudarc, különösen a gazdasági válság időszakában, vagy akár egy rosszul kiszámított karrierlépés eredményeként. A karrierkudarc lehetősége egyaránt fenyegeti nőket és férfiakat is, annak hatásai, különösen a magánéletre vonatkozók azonban erősen eltérőek nemek szerint. Ezzel át is érünk a következő témakörre. (A munkanélküliséggel együtt járó sokkhatásokról és önértékelési problémákról korábbi posztban már írtam, a kulcs mondat: „Már nem voltam fontos.”)

A magánéleti válságok időszaka

Korábban írtam róla, hogy a nők esetében a felsővezetői karrier már induláskor egyet jelentett folyamatos magánéleti – akár párkapcsolati, akár szülői szerephez kapcsolódó – problémákkal. A férfiak karrierjének első felében a munkahelyi sikerek viszont támogatták a magánéletüket, a sikeres vezető szerep szorosan együtt mozgott a sikeres férfi szereppel.

A sokat dolgozó, sokat kereső felsővezető férfi interjúalanyaink nagy többségében a tradicionális családmodellt alakították ki. Vagyis az ő jövedelmük jelentette a családi egzisztencia alapját, és feleségeik, ha dolgoztak is, jellemzően hosszú évekre otthon maradtak a gyerekek születésekor, többen a GYES/GYED után sem folytatták karrierjüket, vagy csak kiegészítő jelleggel. A modell sikeresnek tűnt, aminek az egyik mércéje az is lehet, hogy a 10 évvel ezelőtti felmérés idején alig volt válás a férfi interjúalanyok esetében, szemben a női felsővezetőkkel, akiknél az roppant gyakori volt.

Jelentem, ez az időszak elmúlt, az elmúlt 10 évben mintha elérkezett volna a klasszikus családmodell válsága: eljött a férfi válások időszaka. A 49 interjúalanyunk az elmúlt 10 évben 14 újabb válást élt meg, ám ebből most már 10 alkalommal férfiakkal történt ez meg. Összehasonlításként: a 2004-ig bekövetkezett 8 válásból, csak kettő volt férfi interjúalanyé. Vagyis, mára a férfi interjúalanyoknak is több mint harmada már átesett egy váláson. További 5 férfi interjúalany esett át komoly párkapcsolati válságon az elmúlt 10 évben, ám maradt együtt párjával. Végül 2 interjúalany olyan tartós párkapcsolatot szakított meg, ahol mivel nem volt intézményi kötelék, nem volt szükség válásra. Ezek alapján elmondható, hogy annak ellenére, hogy a férfi interjúalanyok túlnyomó többsége továbbra is a sikeres, jól kereső férfi mintaképét testesíti meg, többségük mégis átesett egy párkapcsolati krízisen. További érdekes adalék, hogy a jelenleg egyedülálló státuszban lévők között is megfordult az arány, az interjúkészítés időpontjában már a férfiak voltak közöttük többségében, hatan ezt adnák meg az FB státuszukon.

Válságban a tradicionális családmodell?

A férfiak esetében a válások messze nem egyforma arányban következtek be a különböző kapcsolati modellek esetében:

• 22 tradicionális családmodell – a feleség kizárólag a családi háttérért felelős: 10 válás
• 7 kvázi tradicionális családmodell – a nő is dolgozik, de beosztottként, vagy civil szférában, azaz a férfi szerepe túlnyomóan meghatározó a családi egzisztenciateremtésben: 1 válás
• 5 duális karrier alapú kapcsolat – a nő is karriert épít, kvázi egyenrangú partner az egzisztenciateremtésben: 1 válás

Bár a kicsi mintaméret miatt a statisztikák inkább csak figyelemfelhívásra használhatók, de legalábbis ebben a csoportban egyértelmű, hogy a válások kiugró mértékben sújtották az olyan családmodellt választókat, ahol a családi egzisztenciáért kizárólag a férfi vállalt felelősséget. Többféle oka is lehet annak, hogy az ilyen típusú házasságok kerültek inkább veszélybe. Érdekes módon az is problémát jelenthetett, ha a férj nagyon sikeres, és az is, ha nem.

A siker úgy okozhatott problémát, hogy a férfi folyamatosan magasra ívelő karrierje során eltávolodhattak egymástól a párok a sok – és sokszor külföldi – munka miatt. Ráadásul kialakulhatott egyfajta kiszolgáltatottság érzés is, megtört az egyensúly, a partnerség, nem konstruktív párkapcsolati dinamikák indultak be.

Ám még nagyobb, a számarányokat tekintve szinte végzetes veszélyt jelentettek azok a helyzetek, ahol a férj munkaéletében valamilyen döccenő következett be. Az ennek hatására növekvő és hazacipelt munkahelyi stressz, majd kudarcélmény szinte minden esetben végül párkapcsolati válsághoz is vezetett. Úgy tűnik, hogy ha kihúzzák a talajt a tradicionális, egzisztenciateremtő férfi szerep alól, azt nem bírja el ez a fajta családmodell, a beállt szerepekből nehéz továbbmozdulni, új szövetséget kötni.

A karriertényezőn túl további, "váratlan" veszély is fenyegeti a hagyományos családmodellt: felnőnek a gyerekek! Több interjúból kiderül, hogy komoly, akár a párkapcsolatot is megfeszítő gondot jelent, hogy az addig csak a családi háttérre összpontosító feleségek miként térhetnek vissza, legalább részben a munkaerőpiacra 10-20 év elteltével. Civil/jótékonysági tevékenységek, részmunkaidő, családi vállalkozások, új szakmák megtanulása, sokféle kísérletre láthattunk példát, mindegyikből sikeresre és küzdelmesre is. Egyértelmű azonban, hogy a jelen munkaerőpiaci körülmények között jelentős versenyhátránnyal indulnak az újrakezdő feleségek. Természetesen előnyt jelent, ha nincsen közvetlen pénzkereseti nyomás, és több férj is nagy lelkesedéssel mesélt felesége értékes, helyi vagy szélesebb közösségeket támogató civil jellegű tevékenységeiről.

„A feleségem magasan kvalifikált, mindenféle végzettsége van, de mióta gyerekek vannak – már jó hosszú idő – otthon volt. A két nagy gyerek már nem nagyon igényli, hogy velük napi szinten foglalkozzon. Önellátók, amíg a frizsider tele van és működik az Internet a házban addig jól megvannak. Egyébként mást nem is nagyon igényelnek. Most jön el az az idő, amikor a párom megpróbál visszakerülni a munkaerőpiacra. Ez nagyon nehéz, de próbálkozunk. Nem vagyunk rákényszerítve, ez talán leginkább neki lenne fontos. Meg ő azért talált egy olyan területet, amiben sokat dolgozik. Elvégzett egy nemzetközi kurzust, szoptatási tanácsadásnak hívják. Nagyon sokat dolgozik kórházakban. Ez ilyen totál nonprofit, illetve leginkább erősen veszteséget termelő tevékenység. Meg jár tanácsokat adni kismamákhoz, és ezzel tartja magát frissen és szakmailag is a topon. Átképezte magát és ezt szereti csinálni. Olyan dolgot csinál, aminek van társadalmi hasznossága. Legalább neki közülünk.”

Ugyanakkor mindez azt eredményezi, hogy a férj számára továbbra is prolongált az egzisztenciafenntartó szerep, ami a hosszú évtizedek alatt könnyen válik kiégető hatásúvá. A Guardianban megjelent szenvedélyes hangulatú nyílt levél valami ilyen lélekállapotot fogalmaz meg. Már a cím is sokat mondó: A letter to … my wife, who won’t get a job while I work myself to death

Ezen a héten ennek a nyílt levélnek egyfajta magyar változatával zárok:

(Expatriótaként dolgozó interjúalany meséli:)„A legnagyobb probléma, hogy a feleségemnek folyamatosan alkalmazkodni kellett az emelkedésemhez. Amikor mi összeházasodtunk, akkor még én egyetemista voltam, most meg azt látják rajtam, hogy jön a sofőr értem, én meg öltönyben beülök a nagy kocsiba. A sok külföldi lét is lecsapódik a feleségeken. 20 éve leszünk házasok, egyelőre bírjuk. Ő 100 %-ban, a családdal foglalkozik. Miután ide kijöttünk, ha akarna se nagyon tudna dolgozni. Nehéz ez, mert nem is akarnak ezek a nők már dolgozni. Az a baj, hogy akarnak, de mégsem akarnak, mivel nincs rá kényszerük. Ha a legkisebb probléma előjön, akkor ugye mit gondol? Mi a francnak dolgozzak, úgysem keresek semmit rajta, akkor inkább itt hagyom a fenébe. A feleségem is mondja, hogy lenne titkárnő, merthogy ő szeretne valamit csinálni. Szerintem egy napig lenne titkárnő, mert utána azt mondaná, hogy menjetek a fenébe, és kisétálna. Mert nincs rászorulva, hogy neki el kelljen viselni azt, amit egy ilyen munkahelyen el kell. Egyszer dolgozott egy iskolában, de hamarosan otthagyta, mert azt mondta, hogy ő ezt nem bírja. Az összes magyar tanár ezt csinálja, de ő nem, mert nincs rászorulva. Azt gondolják, hogy az egész élet ilyen habos torta, és minden munkában ezt keresik. Nem véletlenül nem dolgoznak. Vannak objektív okok is persze. 70 %-ban objektív okok miatt nem dolgoznak, de 30-ban van egy ilyen szubjektív ok is. Mert csak ezt a világot látja, amiben te élsz. Annyira elszakadnak, mivel az expat nők csak expat nők között vannak. Mást nem látnak ebben a világban.”

Jövő héten a válások hatásáról és az apai szerepről.