A dicső múlt – szörfölés a hullámok tetején

Rövid visszatekintés arra, hogy 10 éve hol tartottak felsővezetői kutatásunk alanyai. Befutottak, teljesítették a társadalmi elvárások szerinti sikerkritériumokat, ám belül a legtöbben küzdöttek az alkotásélmény hiányával. Ahogy a visszajelző workshopon többen megjegyezték: „Irigylem az asztalosokat...”

Kísérlet indul: ettől a héttől minden bloghoz zenét is ajánlok, egy-egy dalt, ami összekapcsolódott bennem az adott témával, az interjúalanyok élményeivel. Az eheti blog tartalmához számomra a következő zene kapcsolódik, ha kedved van hallgasd meg a blog olvasásához: ​Edward Sharpe and the Magnetic Zeros - Better Days​

Rövid visszatekintés következik a 2003-ban lefolytatott előzmény-kutatás eredményeire. Az összefoglaló során támaszkodom az eredményeket bemutató „Aranykalitkában – Fiatal vállalatvezetők a rendszerváltás utáni Magyarországon” könyvben leírtakra. Ha valaki kedvet kap, bátran lapozzon utána, a könyv még elérhető a kiadó honlapjáról.

A napfényes oldalon

„Drága öltönyök, nagy autók. Hidegvérű gyilkosok. Az embereket, különösen az idősebb beosztottakat semmibe veszik, szívfájdalom nélkül leépítenek bárkit. Ismerem őket.” (40 év feletti MBA-hallgató)

„Kiégtek, elváltak vagy szinglik. Bepörgették őket, és most néznek, hogy mit is kezdjenek a pénzükkel, de belőlük élek.” (pszichiáter, posztgraduális hallgató)

„Sokkal szerencsésebbek nálunk. Jókor végeztek, feleannyit tudnak, mint mi, és elzárják előlünk az előrejutás lehetőségét.” (pályakezdő)

„Nem lojálisak a céghez, csak saját magukhoz. Karrierjük korai szakaszában elkényeztették őket, magasak az igényeik. Ösztönös vezetők, csak a feladat végrehajtása érdekli őket, nem érzékelik a vezetés emberi dimenziót.” (HR-vezető)

Ezekkel az idézetekkel indítottuk a könyvünket, mivel azt tapasztaltuk, hogy a 2000-es évek elején nagyon sok – és meglehetősen érzelmi alapú – sztereotípia övezte a vizsgált vezetőket. A karrier sikerüket senki sem vitatta, ám sokakban merült fel, hogy mi ennek az ára, és ki fizeti ezt meg.

Akkor még fiatal vezetőink nyilván sikeresek voltak a szónak abban az értelmében, ami a karrier külső jegyeivel írható le. Nemcsak jól kerestek, hanem jövedelmük egyenesen más kategóriában volt a hazai átlaghoz képest. Felső kategóriás autókat vezettek, jó helyeken fekvő szép lakásokban/házakban laktak, névjegyeiken nemcsak jól hangzó, de valódi hatalmat is jelentő beosztások szerepeltek. Amikor az interjúkban ezekről a „külső kifizetésekről” esett szó, senki nem jelezte, hogy elégedetlen lenne jelenlegi életével.

A belsőleg megélhető sikerek közül is jó néhányat magukénak mondhattak. A velük szemben mások és maguk által megfogalmazott teljesítményelvárásoknak megfeleltek, sőt, általában túlteljesítették azokat. Komoly szervezeti projekteket vittek sikerre, többen a semmiből építettek fel cégeket, néhányan egyes iparágak hazai kiépüléséhez és fejlődéséhez járultak hozzá. Többségük eljutott arra a szintre, ahol jelentős hatású vállalati döntéseket hozhattak. Életútjuk már korai szakaszára a legtöbben megteremtették maguknak azt a viszonylagos függetlenséget, amire régebben vágytak. Ezekre a teljesítményekre büszkén voltak, és érezték, üzleti sikereik sok lemondásért kárpótolják őket.

Bújócska az árnyékos oldalon

Van azonban a belsőleg megélhető sikereknek olyan része is, amit a legtöbben nem értek el: nagyon kevesen tartották munkájukat értéktelinek, alig néhányan élték meg tevékenységüket alkotásként. (Feltűnő volt, milyen kevésszer használták ezt a szót, vagy szinonimáit: szoftverünkkel átfésülve a több ezer oldalnyi szöveget összesen 3 előfordulást jegyezhettünk fel!) Elenyésző volt azok száma, akik a munkateljesítmények útján átélték volna a kiteljesedést, önmaguk lényegéhez való közelebb kerülést. Ebben állt akkor életük egyik legnagyobb paradoxona: miközben a külvilág őket mint a társadalmi elit befutott képviselőit látta, a külsődleges tényezők már nem mozgatták őket. Ami viszont hiányzott az életükből, az kívülről nem volt igazán látható, a belső szenvedély és önazonosság érzése.

Ha sikerek árnyékos oldalára fordítjuk figyelmünk, akkor egyfajta „bújócska” motívum a legfeltűnőbb. Azt a jelenséget neveztük el így, amikor is beszélgetőpartnereink látszólag nehezen összeegyeztethető állításokat, szemléletmódokat vallottak egyszerre saját magukénak egy-egy kérdés kapcsán. Ráadásul az sem állítható, hogy tudatosan felvállalták volna e paradox helyzet, az ellentétek egymásmellettiségét, inkább csak együtt éltek vele. Éppen azért használtuk a bújócska szót, mert úgy gondoltuk, hogy sokkal inkább a döntések, különféle belső konfliktusokkal való szembenézés elkerülése a meghatározó motívum ebben az esetben. Nézzük, milyen példák kapcsán figyelhettük meg ezt a jelenséget:

• A pénz kapcsán feltett közvetlen kérdések esetében a legtöbben elkerülték a pénz meghatározó szerepének a felvállalását. („Nekem jár ez a pénz”, „Mások sokkal gazdagabbak.”, „Nekem már nem számít a kocsi.”) Ugyanakkor az interjúk egészéből és a karrierdöntések megvizsgálásából is kiderül, hogy a döntő többség számára a legalapvetőbb karrierküldetés a jó színvonalú egzisztencia megteremtése és fenntartása volt saját maguk és a családjuk számára. Vagyis a pénz kifejezetten központi szerepet játszott az életükben, amit egyébként maguk is elismernek más kérdések kapcsán, például hogy mi tartja őket ott olyan helyzetekben, amelyek kevés örömet nyújtanak számukra. Az is feltűnő volt, hogy szinte mindannyian beszéltek a kocsikról: meghatározó és erős érzelmekkel övezett státuszszimbólum ez számukra, a siker és előrejutás kézzelfogható mérőeszköze.
• Önképük meghatározó eleme volt a szerencsés külső társadalmi változások kihasználása. Itt megint csak két olvasattal bírnak: egyfelől ez egy pozitív történet, hiszen képesek voltak megragadni és kemény munkával kihasználni a kívánkozó lehetőségeket. Másfelől ugyanakkor a legtöbbjüknek létezett egy sokkal kevésbé örömteli olvasata is a történésekről: „Belepörgettek ebbe az életformába és munkatempóba, ami nem az enyém.” A bújócska két fele: a szerencse üstökön ragadása, vagy pedig sodródás az események által.
• A ’miért is csinálom’ kérdésre a legtöbbjük rendelkezett az egzisztenciateremtésen túl(?) egy másik, sokkal kifinomultabb, és társadalmi szempontból is „kívánatosabb” megfogalmazással: „Mindezt a gyerekeimért teszem, hogy nekik ne kelljen mindazt a küzdelmet és önfeláldozást végigcsinálni, amelyet én megszenvedtem.” Bármennyire is szimpátiát keltő kinyilatkoztatások ezek, feltételezhetjük, hogy gyerekeik nem kérték tőlük mindezt. Gyanítható, hogy inkább saját – legtöbbször megint csak egzisztenciaépítési – vágyaikat vetítették rá gyerekeikre, őket mintegy pajzsként maguk elé tartva játszották bújócskát a külvilág és valószínűleg önmaguk elől is.
• A női vezetők esetében megjelenő újabb tipikus bújócska helyzet volt az ’én minden elvárásnak tökéletesen meg akarok felelni’ típusú játék. Gyakorlatilag az összes megkérdezett női felső vezetőre igaz volt, hogy egyszerre és egy időben akartak tökéletes feleségek, anyák, főnökök és beosztottak is lenni. Örökös lelkiismeret-furdalásban éltek az egyes szerepeikben elkerülhetetlenül bekövetkező alulteljesítések miatt. Felmerül ilyenkor a kérdés, hogy akkor most valójában mely célok is fontosak nekik, mennyire őszintén lehet valóban minden célt ennyire fontosnak tartani.
• A munka- és második neveltetési helyük, az un. multivilág kapcsán is ambivalens érzéseket, véleményeket fogalmaztak meg. Egyszerre tartották ezt egy értékes közegnek, ahol sokat lehet tanulni, megvalósíthatják anyagi és szakmai vágyaikat, és sokkal átláthatóbban, akár etikusabban is lehet működni, mint mindenféle magyar „apámuram” cégeknél. Aztán ugyanezek az emberek pár perccel később e világ kegyetlenségéről és értéktelenségéről beszéltek: „itt kifacsarják és eldobják az embereket”, „csak jelentéktelen porszemek vagyunk ezekben a birodalmakban, ahol a helyi viszonyokhoz nem illeszkedő sablonokba kényszerítenek minket” stb. Miközben nagyon sokan cinikusan, a cég iránti minimális elköteleződéssel végezték a munkájukat, mégsem álltak fel, léptek tovább egy olyan munkahelyre, amely közelebb állna személyesen vallott értékrendjükhöz.
• A fogyasztói társadalommal kapcsolatban hasonlóan kettős viszonyulást tapasztaltunk. Magánemberként egyszerre vallották szinte kivétel nélkül, hogy rossz irányba halad a világ: minden árucikké és megvásárolhatóvá válik, szemetet termelünk, és olyan dolgokat vásárolunk, amelyekre valójában nincs is szükségünk. Ugyanakkor egyetlen esetben sem fordult elő a vezetői szerepükben való felelősségük, vagy lehetőségük felemlítése ennek a világnak a létrehozásában, vagy akár megváltoztatásának a lehetőségét illetően. Elszenvedik – és persze munkaerő piaci győztesként roppantmód élvezik is – ezt a világot, amellyel szemben legfeljebb magánemberi szerepükben tesznek kis lépéséket: többen is szelektíven gyűjtik a szemetet, vagy igyekeznek kevéssé túlcsomagolt árut venni. Valódi döntéshozói szerepükben azonban ezek a szempontok nem merülnek fel.
• Egy újabb bújócska játék az, ahogyan véleményünk szerint a jövő és jelen helyzetük kapcsolatát látták. Nagyon sokukra jellemző volt az a gondolkodásmód miszerint a jelen helyzet – bármennyire is sikeresnek, irigylésre méltónak is tűnik mások számára – mégis csak egyfajta csapda helyzet, vagy áldozati szerep, amit azért kell vállalni, hogy majd a jövőben olyan életet élhessenek, ami igazán a vágyaik szerinti: a maguk urai lesznek, nem kötnek rossz kompromisszumokat, az alkotási vágy és nem a pénzkereset határozza meg a munkájukat, a családjuk és saját maguk diktálják a munkaidejüket, nem pedig a főnökük, a köz érdekeit is figyelembe veszik, nem csak a családjukét stb. Csak hát tudjuk, hogy az életünk a jelenben zajlik, a jövőbe valójában nem lehet elmenekülni – elbújni. Melyik a valódi identitásuk: az az ember, akit mindennapi cselekedeteik, időbeosztásuk, megvalósuló prioritásaik és döntéseik mutatott meg, vagy pedig az, amilyenekké majd egyszer szerettek volna válni?

Kettős szereposztás

Vajon milyen tőről fakadt ez a bújócska alapú hozzáállás? Az egyik értelmezés különböző szerepeik ketté hasadtságából indul ki. Az iménti ellentmondások azért tarthatók fent, illetve kerülhetők meg, mivel a különböző válaszaikat különböző szerepeikben fogalmazták meg. Ezeket a szerepeiket pedig elsősorban az adott környezet többi releváns szereplőjének az elvárásai határozzák meg. A környezet igényeihez való könnyű alkalmazkodás ugyanakkor arra is utal, hogy hiányzott, vagy nem volt még kellően erős az a belső értékcentrum, ami a különböző szerepek belső szervező, integráló ereje lehetett volna. Így viszont valóban teljesen más emberek lehettek munkahelyi vezetőként, és családapaként, illetve „citizenként” és felső vezetőként. Reggel a munkaruhát felvéve egyben egy álarc is felkerül rájuk. (Az interjúk során nem egyszer felbukkant szófordulatok: „Átmegyek droidba.” „Benyomom magamon a gombot.”) Természetesen ez a fajta, önmagam leválasztására alapozódó működésmód egyben segítheti a túlélést is, hiszen élhetővé, átléphetővé tesz egyébként nagy feszültséggel, vagy elbizonytalanodással járó döntéseket, szituációkat. Hosszabb távon azonban ez a kényelmes – nem választásra alapuló – élet azt is eredményezheti, hogy nem is nevelik ki, érlelik meg valódi személyes identitásukat, nem saját irányításuk alatt élik az életüket.

Egy másik értelmezési lehetőség a bátorság hiányát emeli a fókuszba. „[A bátorság] az egyenrangú erények sorában az első: ez transzcendens erény, az összes többi erény előfeltétele. Mert bátorság nélkül senki sem lehet igazságos, nagylelkű, barátságos, vagy akár csak szívélyes egy beszélgetésben. A bátorság abban áll, hogy az ember valamely cselekedetével kockára teszi a jó hírét, az állását, a tulajdonát, végső soron az életét.’ (Feldmár A. Tudatállapotok szivárványa, 27.o.)

Erre a generációra úgyis tekinthetünk, hogy történelmi szempontból is kivételes lehetőséget kaptak. Fiatalon döntéshozó pozícióba kerülve hozzájárulhattak közvetlen környezetük formálása révén egy új társadalmi és gazdasági viszonyrendszer kialakításához. A 90-es évek a lehetőségek évtizede volt. A beszélgetések azonban egyáltalán nem tükrözik mindezt vissza. A vezetőink, legalábbis saját elmondásaik szerint, nagyon is világos, megkérdőjelezhetetlen elvárásokkal szembesültek, és nem érzékeltek mozgásteret vezetői szerepük, munkaidejük, döntési premisszáik, célkitűzéseik vonatkozásában.

Ahhoz képest, hogy hány fiatalon roppant sikeresé vált, nagy szervezetek magas pozícióiba felkerült emberrel beszélgettünk, nagyon kevés öntörvényű, az őt körbevevő keretekre, a külső elvárásokra rákérdező, azokkal konfrontálódó vezetővel találkoztunk. Sokkal inkább azt tapasztaltuk, hogy igyekeznek megfelelni az iskolai, majd a munkahelyi elvárásoknak, és lehetőség szerint a tradicionális társadalmi elvárások szerint alakítják magánéletüket is. Egyfelől tudták, hogy ez szükséges az előrejutáshoz és az általuk elképzelt életszínvonal megtartásához. Másfelől pedig a nagy többség öntudatlanul, reflektálatlanul is ezt a mintát hozta magával szüleitől, gyerekkorából: „Bizonyíts, mutasd meg, hogy jól tudsz teljesíteni, ne maradj el az elvárásoktól!” Önképük szerves része, sikerérzetük fontos eleme, hogy képesek voltak kemény, nagyon leterhelő feladatoknak is megfelelni.

Az láttuk, hogy erős megfelelési vágy, a kritika lehetőségének öncenzúrázása volt a gyökere bátorságuk hiányának. Ezentúl azonban az instrumentalista életfelfogás is nagyban hozzájárult ehhez a működésmódhoz. Ugyanis az az ember, aki azért tesz valamit, mert az kifizetődik számára – azért vagyok vezető, mert ezzel megalapozhatom az egzisztenciámat – sokkal kevésbé kockáztat azokkal szemben, akik számára ugyanaz a cselekvés vagy szerep önértékű, vagyis belső vállalásból fakad. Ha a várható következményekből vezetem le a cselekvésemet, akkor sokkal inkább függök a külső körülményektől, mintha cselekvéseim egyfajta önazonosságból, belső elköteleződésből, vagy hivatástudatból származnának. Mindez egyfajta „zsoldoskatona” attitűdként is jellemezhető.

A fenti kétféle értelmezés, a szerepek integrálatlansága és a bátorság hiánya, természetesen össze is függenek. Nem lehettek integráltak a különböző szerepeik, hiszen nem voltak elég bátrak ahhoz, hogy nekiálljanak integrálni, túl sok volt a vesztenivaló...

Itt tartottunk 10 évvel ezelőtt, a következő blogban megkezdem az aktuális eredmények bemutatását.